Grover Furr Sztálinról

Grover Furr, amerikai egyetemi professzor, számos szovjet történelemről szóló „botránykönyv" szerzője szerint Sztálinról alkotott képünk az antikommunisták, a trockisták és a revizionista ideológusok által szőtt „hazugságokra" épül. A sztálini korszak történelme hamisítások és rágalmak tárgya, s ezek az 1991 óta megnyílt egykori szovjet archívumokban található dokumentumok alapos vizsgálata után egyértelműen cáfolhatók. A Sztálint illető vádak alaptalanok, a sztálini bűnök kitalációk. Nem jelenti ez azt, hogy a sztálini korszakban ne követtek el volna súlyos bűncselekményeket, azonban ezekben Sztálin ártatlan, a bűnök a rendszer (Sztálin) ellenségeinek lelkén száradnak, ill. sok esetben meg sem történtek, vagy jelentősen eltúlzottak.

Furrt a fentiek miatt rengetegen támadják az angolszász világban (elsősorban az Egyesült Államokban), de művei egyben a brit és az amerikai, antirevizionista baloldal számára első számú hivatkozási alappá váltak az utóbbi időben, s orosz nyelvterületen is egyre népszerűbbek. Londontól Moszkváig teltházas előadásokat tart, műveit egyre több nyelvre fordítják le, a vele készült interjúk már nemcsak jelentéktelen ultrabaloldali újságokban jelennek meg.

A magyar olvasók számára a Furr-művek lényegében ismeretlenek, ezért érdemes azok fő állításait röviden összefoglalni.[1]

Hangsúlyozni szeretném, hogy a leírtak Grover Furr álláspontját tükrözik. Furr gondolatai a széles körben elfogadott történelemértelmezéshez képest megdöbbentőek, s sokakban (így a szerzőben is) - a „hivatalos", kriminalizált Sztálin-képhez hasonlóan - erős kételyeket ébresztenek.

Viszont úgy gondolom, hogy a furri világkép (Ludo Martens, Jurij Zsukov, Kurt Gossweiler, Rozsnyai Ervin stb. munkái mellett) alkalmas lehet arra, hogy vitát generáljon a szocialista korszak (átmenet) egyes kínzó kérdéseiről.

Az összefoglalás törvényszerűen igen felszínes és hiányos, lényegében minden lényeges állítás mögött több száz vagy akár ezer oldal Furr-írás húzódik meg. A cikk célja sokkal inkább a figyelemfelkeltés.

Furr fő gondolatai az alábbi pontok szerint foglalhatók össze.

Sztálin és a demokrácia

Furr 2005-ben részletesen bemutatta (Furr, 2005), hogy Sztálin a harmincas években milyen elkeseredett küzdelmet folytatott azért, hogy az új proletárállamot ne a párt, hanem a szovjetek (a tanácsok) irányítsák. Az 1936-os szovjet alkotmány kodifikálta Sztálin fő célját, hiszen egyenlő, általános, titkos és - ami a legfontosabb - politikai versenyre épülő választásokat hirdetett.

Sztálin azonban a pártban és Központi Bizottságban kemény ellenállásba ütközött, hiszen a demokratikus fordulat veszélyeztette volna az új bürokrácia partikuláris érdekeit.

A több, egymással demokratikus eszközökkel versengő jelölt közül való választást lehetővé tevő (tanácsi) választásokat 1937. decemberre írták ki, azonban a Központi Bizottságban Sztálint ért kemény támadások miatt 1937. október 11-én a demokratikus választásokról szóló rendelkezést visszavonták, s a demokratikus választásokat sohasem tartották meg. A Sztálin által fenyegetett szovjet bürokráciának később komoly szerep jut a terror eszkalálódásában.

Sztálin a negyvenes években újra megpróbálkozott a demokratikus változások kicsikarásával, de akkor is kudarcot vallott.

Hruscsov 1956. február 25-én a XX. kongresszuson elhangzott „titkos" beszéde Furr szerint a 20. század egyik legnagyobb (legpusztítóbb) hatású beszéde volt.

Hruscsov beszédében Sztálint a Szovjetuniót két évtizedig vezető vérszomjas diktátorként írta le. A beszéd hatására a kommunista blokkon kívül eső országokban másfél éven belül a kommunista párttagok fele kilépett a pártból. (1961-ben Hruscsov és hívei még nagyobb elánnal ismételték meg a támadást Sztálin öröksége ellen.)

A vádak termékeny talajra hullottak. Robert Conquest éppúgy a Hruscsov-beszédre építette fel antikommunista történeti műveit, mint a trockisták, az anarchisták vagy épp a szovjetbarát - így akkor éppen Hruscsov nézeteit követő - nyugati kommunisták az antisztálinista diskurzust. Gorbacsovtól a szovjet reformértelmiségen át Jelcinig a Hruscsov-beszéd szintén első számú hivatkozási alap és ürügy volt a Szovjetunió támadására, majd szétverésére.

Furr a XX. kongresszuson elhangzott beszédben 61 olyan pontot talált, amelyben Hruscsov Sztálint és esetenként Beriját támadta.

Furr - hosszas levéltári kutatások után - arra a következtetésre jutott, hogy a 61 vádpontból 60 egyértelműen hazugság. (Furr, 2011)

1934. december 1-én Leonyid Nyikolajev, munkanélküli párttag[2], rálőtt Szergej Kirovra, a bolsevik párt leningrádi első titkárára. A golyók Kirov tarkóját találták el, a sérülés halálos volt. Nyikolajev megpróbált magával végezni, sikertelenül.

Elsőre Nyikolajev magányos elkövetőnek tűnt, azonban Nyikolajev később azt vallotta, hogy a gyilkosság egy Zinovjevhez közel álló, Sztálin-ellenes csoport műve volt. A Nyikolajev vallomásai és egyéb nyomozati eredmények alapján összeállított vádiratban 14 ember vádoltak meg összeesküvéssel, akiket december 28-29-én elítéltek és kivégeztek.

A Kirov-gyilkosság szálai Zinovjevhez és Kamenyevhez vezettek, s megalapozták az 1936-38-as „kirakatpereket", illetve az 1937-es Tuhacsevszkij-pert.

Hruscsov „titkos beszéde" azonban 1956-ban megkérdőjelezte a korábbi, hivatalos szovjet verziót.

Furr szerint Hruscsov és köre először minden követ megmozgatott, hogy bebizonyítsa Sztálin bűnösségét. Miután ez nem sikerült, Nyikolajevet magányos elkövetőnek minősítették, azonban a Sztálin felelősségét firtató „mendemondák" széles karriert futottak be a Szovjetunióban és az egész világon.

A kilencvenes évek óta a hivatalos orosz álláspont az, hogy Nyikolajev magányos elkövető volt, s a bűncselekményt Sztálin kihasználta a politikai ellenfelekkel való leszámolásra.

Furr kutatásai során azonban arra a következtetésre jutott, hogy Nyikolajev nem magányos elkövető volt. Az 1934-es szovjet nyomozás és bűnvádi eljárás megállapításai helyesek voltak. Kirovot valóban egy zinovjevista összeesküvő csoport gyilkolta meg. Hruscsov azonban jó érzékkel a Kirov-gyilkosság valós tényeinek meghamisításával próbálta megalapozni Sztálin-ellenes vádjait. (Furr, 2013a)

Furr továbbmegy. Úgy véli, hogy az 1935 és 1937 között nagy nemzetközi vihart kavart perek vádlottjai is bűnösök voltak. Sőt, Trockij bűnösségét is biztosra veszi.

Furr Timothy Snyder 2010-ben megjelent „Bloodlands" c. művét (Snyder, 2011) a Hitler és Sztálin közé egyenlőségjelet tevő művek közül a „legsikeresebbnek" minősítette. A mű széles körben kapott elismerést, s mintegy 20 nyelvre lefordították.

Snydernek kevés mondanivalója van a nácikról, annál több a szovjetekről. Vádjainak fő célpontjai: Sztálin, a szovjet politika és a kommunisták. Snyder szerint a szovjetek 6-9 millió ártatlan civilt gyilkoltak meg, míg a nácik 14 milliót. Snyder minden szinten számos párhuzamot vél felfedezni a nácik és a szovjetek között.

Grover Furr aprólékos munkával Snyder minden hivatkozását leellenőrizte. Kutatásai során felfedte, hogy a források egytől egyig nehezen hozzáférhető - döntően szélsőségesen nacionalista - lengyel és ukrán művek, s a bennük foglalt állításokat egytől egyig hamisításnak minősítette. Snyder Furr szerint gyakran még a forrásokban olvasottakról is hazudik, de még gyakrabban hazug forrásokat idéz. (Furr, 2014c)

Furr elszomorítónak tartja, hogy Snyder antikommunista, fasisztoid forrásokra épülő műve első számú hivatkozási alappá, a leírt, nem igazolt vádak pedig megfellebbezhetetlen tényekké válhattak.

Snyder antikommunista lengyel és ukrán nacionalistákból szervezett kutatócsoportot, akik mögött jelentős kelet-európai állami támogatás volt, hozzáférhettek a levéltárakhoz, beszélik a kelet-európai nyelveket, tehát minden adott volt az alapos kutatáshoz és a megbízható eredményekhez. Furr szerint azonban mindezek ellenére egyetlen bűncselekményt sem sikerült igazolniuk, s ez valószínűsíti, hogy ezek a bűncselekmények egyszerűen nem történtek meg.

Trockij és a harmincas évek szovjet „összeesküvései"

1980 januárjában - közvetlenül a Harvardhoz tartozó Houghton Könyvtárban létrehozott Trockij Archívum megnyitása után - Pierre Broué trockista történész nyilvánosságra hozott egy levelet Lev Szedov (Trockij fia) és apja között, amely Furr szerint bizonyítja, hogy a trockisták és a többi ellenzéki csoport által alkotott blokk valóban létezett a harmincas évek Szovjetuniójában.

Az 1932 közepén kelt levélben Szedov tájékoztatta apját, hogy a zinovjevisták, a Sten-Lomanidze csoport és a trockisták egyesültek, de a Safar-Terkhan csoport kimaradt, mivel túlságosan szélsőségesek. A levél szerint Z. és K. (Zinovjev és Kamenyev - T. Zs.) az „1927-es hibáról" közvetlenül a száműzetésük előtt írt levele komoly vitát váltott ki a blokkról a résztvevők között. (Broué, 1980)

Nagyjából ezzel egyidőben Arch Getty amerikai történész felfedezte, hogy Trockij titkos leveleket küldött Radeknek, Szokolnyikovnak, Preobrazsenszkijnek, Kollontajnak és Litvinovnak, akik közül az első három - nyilvános önkritikájuk előtt - nyíltan trockistának számítottak a Szovjetunióban. Getty a leveleket nem találta meg, csak a feladóvevényeket.

Getty ebből arra a következtetésre jutott, hogy a Trockij Archívumban a leveleket (másolataikat) sok egyéb, Trockij reputációját jelentős mértékben kikezdő bizonyíték mellett eltüntették.

A holland Het Volk (a Nép) c. újságban Lev Szedov 1937 januárjában maga is elismerte, hogy a „trockisták" kapcsolatot tartottak az 1936 augusztusában tartott első moszkvai per vádlottjaival. Szedov Zinovjevet, Kamenyevet és Szmirnovot külön is kiemelte, míg Radekről és Pjatakovról azt állította, hogy velük kevésbé volt intenzív a kapcsolat. Később ezt nyelvbotlásnak minősítette, s azt állította, hogy Radekkel és Pjatakovval semmilyen kapcsolatuk nem volt. A nyelvbotlásról néhány kisebb kommunista lap, pl. a norvég Arbeideren (A Munkás) is említést tett, azonban Getty a '80-as években bebizonyította, hogy nem nyelvbotlásról, hanem elszólásról volt szó.

Furr szerint tehát Trockij hazudott, amikor azt állította, hogy nem tartott kapcsolatot a szovjet ellenzékkel. Mint ahogy abban is, hogy elmondása szerint mindig ellenezte, hogy az ellenzék közös blokkot hozzon létre, miközben valójában támogatta azt.

Furr szerint a moszkvai perekben elhangzott vád, hogy Trockijjal a háttérben puccsot előkészítő konspiráció jött létre, igaz volt. Ez a trockisták bizonyítékokat szorgosan eltüntető tevékenysége ellenére egyértelműen bizonyítható nyugati forrásokból is.

Trockij német és japán kapcsolatai

A második és a harmadik moszkvai per során elhangzott a vád, hogy Trockij együttműködött a német és a japán hadsereggel.

Furr Trockij vagy Szedov levelei között nem talált olyan közvetlen bizonyítékot, amely a vádakat egyértelműen megerősítette volna, ez Furr szerint az összeesküvés konspiratív jellegével is magyarázható, ill. a trockista archívumok gyanús iratkezelésére is visszavezethető.

A moszkvai perek Trockij gyanús külföldi kapcsolataira vonatkozó tanúvallomásait a történelemtudomány eddig egységesen koncepciós perek során kikényszerített vallomásoknak tekintette. Furr szerint azonban fontos történelmi dokumentumok, s a bennük elhangzottakat más források is megerősítik.

Furr az összegyűjtött bizonyítékok alapján egyértelműen úgy gondolja, hogy Trockij valóban összejátszott a német és a japán hadsereggel. A moszkvai perek mellett dokumentált német és japán „elszólások" is bizonyítják ezt. (Furr, 2009a) Furr tehát megkérdőjelezi, hogy Trockij árulással való megvádolása hamis dokumentumokra épült volna.

A moszkvai perek

Furr szerint a korábbi és az utóbbi években napvilágra került bizonyítékok alapján az 1936. augusztusi, 1937 januárja és az 1938 márciusa között lezajlott moszkvai perek vádlottjai bűnösök legalább azokban a vádpontokban, amelyekben beismerő vallomást tettek. A „jobboldali és trockista blokk" tényleg létezett, Sztálin, Kaganovics, Molotov és mások meggyilkolására törekedett, s általuk „palotaforradalomnak" hívott puccsot készített elő. A blokk gyilkoltatta meg Kirovot is.

Az antikommunista tudósok egyöntetűen az NKVD és mások hamisításainak tartják a moszkvai perek során elhangzott vallomásokat, de erre eddig semmilyen bizonyítékot nem adtak. Soha senki nem bizonyította, hogy a moszkvai perek koncepciósak lettek volna. Ennek ellenére ez a soha sehol sem bizonyított állítás ma az egyetlen tolerálható álláspontnak számít. Aki megkérdőjelezi a „megkérdőjelezhetetlent", minimum a gúny tárgya lesz, rosszabb esetben megbélyegzik, egyes országokban bíróság elé állítják.

A moszkvai pereket komolyan szinte senki sem kutatja, hiszen a széles körben elfogadott, de politikailag elfogult és gyenge lábakon álló álláspontot abszolút igazságnak kell elfogadni.

Ráadásul a moszkvai perek során elhangzott vallomásoknak, ill. a megtalált bizonyítékoknak egészen elenyésző részét tárták eddig a nyilvánosság elé, többségük szigorúan titkos, nem kutatható. Sem a hruscsovi, sem a gorbacsovi, sem a posztszovjet rehabilitációk során nem sikerült meggyőző bizonyítékokkal szolgálni arról, hogy a beismerő és a tanúvallomások ne lettek volna igazak, s nincs bizonyíték a vallomások erőszakkal kicsikart jellegéről sem. Furr szerint a konspirációban érintett vádlottak az igazság egy részét elhallgatták, s csak azt vallották be, amit már nem tudtak tagadni. A vallomások nem kényszer hatására születtek, minden ellenkező állítás hamisításokra, feltételezésekre és legendákra épül.

Ennek ellenére szinte mindenki 100%-os biztonsággal meg van győződve a perek koncepciós jellegéről.

A nehezen kutatható tudományos probléma miatt Furr is óvatos a perek megítélésével kapcsolatban, azonban közvetett „bizonyítékok" alapján elutasítja a mainstream álláspontot. Úgy véli, hogy semmi sem bizonyítja, hogy Sztálin le akart volna számolni az „egykori ellenzékkel", s ezért pereket kreált volna. Sőt, Sztálin számos jelét adta annak, hogy ki akar egyezni a volt harcostársakkal.

Furr szerint a moszkvai perek során elhangzott vallomásokat számos tény megerősíti. Néhány ezek közül:

  • Radek és társai azt vallották, hogy helytelenítették az összeesküvő csoportok által elkövetett gyilkosságokat, később Jagoda tőlük függetlenül ugyanezt vallotta.
  • Radek azt vallotta, hogy 1932 tavaszán levelet kapott Trockijtól, s ezt - ahogy korábban említettük - Getty kutatásai is megerősítették.
  • Radek vallomása szerint Buharin azt mondta neki, hogy „ő már a terror útjára lépett". Jules Humbert-Droz 1971-ben, Svájcban megjelent emlékirataiban (Humbert-Droz, 1971) ezt megerősítve azt állította, Buharin jóval korábban eldöntötte, hogy meggyilkoltatja Sztálint.
  • Szokolnyikov azt vallotta, hogy a zinovjevisták és a trockisták „egyesült központja" már 1932 őszén merényletet tervezett Sztálin és Kirov ellen. Ez egybecseng Valentyin Asztrovnak, Buharin egyik hívének vallomásával. A Szovjetunió bukása után Asztrovnak, aki korábban hosszú éveket töltött munkatáborban, s 1993-ban halt meg, lehetősége lett volna visszavonnia az állításait. Asztrov azonban haláláig kitartott a vallomása mellett, sőt, az utolsó éveiben ránehezedő nyomás ellenére azt vallotta, hogy az NKVD kihallgató tisztjei udvariasan beszéltek vele, s semmilyen erőszakot sem tapasztalt a kihallgatások során.
  • Muralov vallomása szerint Ivan Szmirnov beszámolt neki arról, hogy külföldön találkozott Szedovval. Szedov Vörös könyvében (Szedov, 1936) megemlíti, hogy valóban találkozott Szmirnovval, de ez teljesen ártatlan találka volt.
  • Muralov azt állította, 1932-ben Sesztov átadott neki egy levelet, amelyet Szedov láthatatlan tintával írt. Furr szerint Szedov antipirint használt titkos üzenetek írására, ezt onnan is tudhatjuk, hogy a Harvard Trockij-archívumában őriznek (legalább) egy ilyen levelet. A levélben Szedov arra kéri apját (Trockijt), hogy szintén láthatatlan tintával írjon vissza.
  • Radek azt vallotta, hogy ő ajánlotta Trockijnak, hogy a Trockijhoz hű katonai parancsnok, Vitovt Putna Trockij nevében tárgyaljon a németekkel és a japánokkal. Később - Bugyonnij marsall feljegyzései szerint - Putna ugyanezt vallotta.

Furr véleménye szerint a lista hosszasan folytatható, illetve még hosszabb lehetne, ha a források teljes mértékben elérhetők lennének.

A jezsovscsina (1937-38)

Furr 2004-2005-ben korábban említett kétrészes, hosszú esszéjében elemezte a moszkvai perek, a hadseregben végzett tisztogatások (Tuhacsevszkij-per) és a rákövetkező jezsovscsina (a „nagy terror") eseményeit és összefüggéseit. (Furr, 2005)

Furr fő megállapítása, hogy a kibontakozó terror eredetileg a valóban bűnös kevesek (számos ténylegesen összeesküvő katonatiszt, köztük Tuhacsevszkij marsall) megbüntetésére irányult. Később azonban a tisztogatások és a terror borzalmas méreteket öltött, s a tragikus eszkaláció leginkább a demokratikus ellenőrzést sikeresen elhárító, ill. a Sztálint és társait megtévesztő és sakkban tartó NKVD, ill. az új szovjet bürokrácia (zömmel a területi pártvezetések) lelkén szárad. A politikai erőviszonyok megfordulása után Sztálin (és részben Berija) vezetésével a lehetőségekhez mérten leszámoltak a fő bűnösökkel, amnesztiában részesítették az ártatlan túlélőket, s a későbbiekben megakadályozták a hasonló, végzetes tragédia kialakulását.

Furr a 2005 óta végzett levéltári kutatásai alapján újabb megdöbbentő állítással egészítette ki a korábban leírtakat. Furr szerint Nyikolaj Jezsov, az NKVD 1936 és 1938 közötti vezetője Trockijhoz hasonlóan összejátszott a németekkel és a japánokkal. Jezsov lényegében a németek kémje volt. (Furr, 2014a)

A jobboldalhoz és a trockistákhoz hasonlóan Jezsov és az NKVD vezetése biztos volt abban, hogy Németország, Japán vagy a többi tőkés ország előbb-utóbb megtámadja a Szovjetuniót. Jezsov és bűntársai parancsára részben ezért rengeteg embert megkínoztak, majd a kicsikart vallomások nyomán agyonlőttek. A terror eszkalálódása elképzelhetetlen lett volna a szovjet bürokrácia által kicsikart büntetőjogi változtatások nélkül.[3]

Jezsov klikkje úgy gondolta, hogy a tömegterror a szovjet vezetés ellen fordíthatja a népet, s a hamarosan bekövetkező német vagy japán támadás esetén elsöprő szovjetellenes felkelések törhetnek ki.

Jezsov tudatosan megtévesztette Sztálint és a szovjet állami vezetést, s ez az elmaradott szovjet kommunikációs viszonyok között (Rozsnyai, 2007) példátlanul sikeresnek bizonyult. Az 1937-38-ban néhány hónap alatt, döntő részben ártatlanul kivégzett 680 ezer ember tragikus sorsáról a szovjet vezetés - amely ekkor számos jel szerint elkeseredett harcot vívott a szovjet pártbürokrácia egy részével - végzetes megkésettséggel és szórványosan értesült.

Sztálin és a hozzá hű pártvezetés 1937 októberében kezdett el gyanakodni. 1938 elejére pedig nyilvánvalóvá vált előttük: Jezsov vezetésével félelmetes méretű, ártatlanok százezreinek életébe kerülő terror bontakozott ki.

A terror fő alakjának likvidálása és a terror megfékezése azonban nem ment könnyen. Sztálin először elérte, hogy Jezsov helyettesévé Lavrentyij Beriját nevezzék ki. Ebből Jezsov és köre rádöbbent, hogy a sztálini pártvezetés nem bízik többé bennük, ezért 1938. november hetedikére - az októberi forradalom 21. évfordulójára - a hatalomátvétel érdekében Sztálin elleni merényletet készítettek elő. Jezsovot és embereit azonban a pártvezetéshez hű erők idejében letartóztatták.

Jezsovot „lemondatták". Átfogó vizsgálatok nyomán megállapították, hogy az NKVD bűncselekmények tömegét követte el. Rövid idő több mint százezer embert engedtek szabadon, büntetőügyek százezreit vizsgálták felül. A NKVD számos tagját letartóztatták, akik közül sokan bevallották, hogy ártatlanokat kínoztak, s adtak hóhérkézre. A főbűnösöket kivégezték, rengeteg NKVD-tagot börtönbüntetésre ítéltek. 1939-40-ben a kivégzések száma az 1937-38-as jezsovscsinához képest mintegy 99%-kal csökkent, s a kivégzettek főleg a korábbi vérengzésben bűnös NKVD-tisztek voltak. Jezsov is a kivégzettek között volt.

Jezsov és Mihail Frinovszkij (Jezsov helyettese) 2005 után részlegesen nyilvánosságra hozott vallomásai és egyéb források alapján Furr egyértelműnek bizonyítottnak tartja az NKVD-vezetés német és japán kapcsolatait, ill. hogy a terror alapvetően nem Sztálin miatt, hanem Sztálin ellen bontakozott ki.

Furr szerint a nyugati közvélemény és „történelemtudomány" a jezsovi bűnöket egyértelműen Sztálin nyakába varrja. Pedig Sztálin sosem volt a tömeges repressziók híve. Ellenben a nyugati baloldalon gyakran kiemelkedő teoretikusnak és egyben galamblelkű humanistának tartott Mihail Buharint súlyos felelősség terheli a terrorért.

Sokan úgy vélik, hogy Buharin Sztálinnak írt, 1937. december 10-én kelt híres levelében, majd a 1938. márciusi per során mindent bevallott. Furr szerint ez teljes tévedés. Buharin - természetesen - tudta, hogy Jezsov hozzá hasonlóan a jobboldali összeesküvés egyik vezetője, de erről az alapvetően fontos tényről mélyen hallgatott. Jezsov ugyanis Frinovszkij 1939. április 11-i vallomása szerint (sz.n., 1939) valószínűleg megígérte neki, hogy amennyiben hallgat, elintézi, hogy ne végezzék ki.

Buharin beismerő vallomása esetén talán Jezsovot idejében meg lehetett volna állítani, s ezzel százezrek életét lehetett volna megmenteni.

A Molotov-Ribbentrop paktum

Furr egy 2009-es hosszú, számos bizonyítékot felsoroló tanulmányában (Furr, 2009b) a Molotov-Ribbentrop paktumról is teljesen másként vélekedik, mint az manapság szokás.

Furr elutasítja, hogy a paktum Hitler és Sztálin szövetségét jelentette volna. Ilyen szövetség sokkal inkább Lengyelország és Németország között formálódott a német támadás előtt. A német-lengyel megnemtámadási szerződés (1934), a müncheni egyezmény (1938), illetve a nyugati országok és Németország között kötött különböző megállapodások fényében meglehetősen sajátos logika a hasonló szovjet-német megállapodást szövetségnek, s nem (leginkább szovjet részről) időnyerésnek beállítani. Ráadásul 1939. január 26-án Beck lengyel külügyminiszter megállapodott Ribbentroppal, hogy egy szovjetellenes háború után Lengyelország lényegében egész Ukrajnát bekebelezheti.

Az 1939. augusztus 23-án megkötött egyezményt tehát az előzmények ismerete nélkül lehetetlen reálisan megítélni.

Furr mindezek tetejében azt állítja, hogy a Szovjetunió 1939 szeptemberében nem megszállta Lengyelország keleti részét, hanem megakadályozta egy nyugat-ukrajnai és kelet-lengyelországi területeken formálódó ukrán fasiszta állam kialakulását, s ezzel akkoriban a nyugati „szövetségesek"[4] is egyetértettek.

A szovjet csapatok szeptember 17-i bevonulásakor Lengyelország államként valójában már nem létezett, a lengyel kormány jogi és tényleges hatalommal sem bírt. 1937. szeptember 17-én Grzybowski moszkvai lengyel nagykövet úgy tájékoztatta Molotovot, hogy már csak Bukaresten keresztül éri el a kormány tagjait, a lengyel kormány már nem létezik. A United Press és a New York Times szeptember 18-án közölte, hogy a lengyel kormány utolsó tagja szeptember 17-én, a szovjet bevonulás előtt Bukarestbe távozott. Az akkor hatályos nemzetközi jog szerint ez Lengyelország államiságának megszűnését jelentette, mivel a lengyel kormány nem adta meg magát, nem vonult hivatalosan emigrációba, nem ölték meg minden tagját, vagy nem maradt a helyén, hanem egyszerűen feloszlott. Francia területen 1939 októberében jött létre egy új lengyel kormány, amely később Londonba távozott. Tehát a szovjet bevonuláskor a lengyel kormány és a lengyel állam időlegesen egyszerűen jogilag nem létezett.

De Furr szerint nemcsak a nemzetközi jog szerint nem történt megszállás, hanem az érintettek reagálása szerint sem:

  • A lengyel „kormány" - korábbi szovjetellenes politikája dacára - a szovjet bevonulás után Bukarestből (ahol biztonságban volt) nem nyilvánította ki a lengyel-szovjet hadiállapotot. Korábban ezt Németországgal szemben megtette.
  • Rydz-Smigly lengyel főparancsnok arra utasította az ekkor már tönkrevert lengyel csapatokat, hogy ne harcoljanak a szovjetek ellen, de folytassák a németellenes harcot.
  • Moscicki lengyel államelnök valójában már 1939. szeptember 15-én lemondott. (Tehát nem szeptember 30-án.)
  • Számos bizonyíték alapján a román kormány is elismerte, hogy a lengyel kormány már szeptember 15-én sem létezett.
  • Sem Románia, sem Franciaország, sem Anglia, sem a Népszövetség nem nyilvánította megszállásnak a szovjet bevonulást.
  • Egyetlen ország sem minősítette a Szovjetuniót háborús félnek.
  • Németország szeptember 15-én kinyilvánította, hogy mivel Lengyelország már nem létezik, a Molotov-Ribbentrop paktum, s annak titkos záradéka (amely a ma általános álláspont szerint lehetővé tette a megszállást) sem érvényes többé. Tehát az egyezmény csak néhány hétig volt érvényben.

Természetesen a jogi és politikai érvek mellett Furr elsősorban azért nem tekinti a szovjet bevonulást hátbatámadásnak vagy megszállásnak, mert nem a németek ellen harcoló lengyel csapatokat gyengítette, ráadásul borzalmas államalakulat születését akadályozta meg. Furr szerint ugyanis az esetleges (szovjet bevonulás nélkül biztosan bekövetkező) német megszállás után ukrán fasiszta bábállam alakult volna a főként ukránok, beloruszok és zsidók által lakott kelet-lengyelországi területeken. A bevonulás egyben a szovjet határvédelem pozícióit is jelentősen javította.

A katyni vérengzés

1943 áprilisában a német hatóságok azt közölték, hogy Szmolenszk határában a szovjetek által 1940-ben kivégzett lengyel tisztek holttesteinek ezreit találták meg.

A náci propagandagépezet átfogó „médiakampányba" kezdett. 1943 februárjában - a sztálingrádi vereség után - ugyanis a német vezetés rádöbbent arra, hogy csak akkor van esélye a totális vereség elkerülésére, ha éket ver a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek közé.

A Sztálin vezette szovjet kormány elutasította a német vádakat. Miután egyértelművé vált, hogy a lengyel emigráns kormány a náci vádak alapján szovjetellenes kampányba kezdett, a Szovjetunió megszakította vele a diplomáciai kapcsolatokat.

A hidegháború alatt a nyugati kormányok a náci, a kelet-európai kormányok a szovjet álláspontot tekintették érvényesnek. Gorbacsov majd Jelcin viszont a kilencvenes évek elején beismerték a szovjetek felelősségét a katyni vérengzésben.

Furr szerint a katyni vérengzést nem a szovjetek követték el. Számos, valamilyen bűncselekményt elkövető lengyel tisztet a szovjetek kivégezhettek, de a tömeges kivégzések a németek lelkén száradnak. (Furr, 2013b)

Furr legfőbb érvei a következők:

  • Többek között a vologyimir-volinszkiji ásatások egyértelműen cáfolják a hivatalos verziót. Ugyanis ott 2011-ben ukrán és lengyel archeológusok olyan katonatisztek maradványait azonosították, akiket egyértelműen a németek lőttek agyon, de eközben a tisztek szerepelnek a katyni áldozatok listáján.
  • Az 1943-as feltárás körülményeit figyelembe véve a nácik által közzétett adatok hamisítványnak tekinthetők.
  • A lengyel foglyok szállításáról szóló szovjet dokumentumokat a nyugati fordítók különböző jelzők beillesztésével lényegében meghamisították. A hadifoglyok fogolytáborokba történő szállításáról szóló hivatalos jelentéseket halálmenetekké maszkírozták át.
  • A szovjetek által felállított Burgyenko-bizottság által 1944 januárjában közzétett, a nácik felelősségét bizonyító dokumentumokat eddig senki sem tudta megcáfolni, s a különböző levéltári adatok és a feltárások eredményei egyre inkább megerősítik a bizottság jelentéseit.
  • 1990-91-ben a szovjet hatóságok kihallgattak három nyugdíjas NKVD-tisztet (Pjotr Szoprunyenkót, Dimitrij Tokerevet és Mitrofan Sziromjatnyikovot), akik állítólag főszerepet játszottak a katyni vérengzésben. A fenyegetések hatására - „ha nem mondják el az igazságot, bíróság elé kerülnek" - a három férfi ellentmondásosan, s a ma hivatalosnak tekintett verziót meg nem erősítve bevallottak néhány bűncselekményt. A vallomások ma a szovjet felelősség legfőbb bizonyítékaként szolgálnak. A vallomások azonban ellentmondásos jellegük miatt oroszul azóta sem érhetők el (pedig a kihallgatások oroszul folytak), csak - Furr szerint - meghamisítva, lengyelül.
  • A hivatalos verzió legfőbb bizonyítéka Berija 794/B számú levele Sztálinnak. Eduard Petrovics Molokov igazságügyi szakértő másfél évig tartó vizsgálatok után megállapította, hogy a négyoldalas levél első három oldala nem a Berija hivatalában használt írógéptípusokon készült. A levél tehát hamisítvány. Többen úgy vélik, hogy a levelet évtizedekkel később vágták össze, hogy alátámaszthassa a megváltozott szovjet, majd orosz hivatalos álláspontot.
  • A kivégzések jellege, eszközei, körülményei és a feltárt leletek Furr szerint egyértelműen a németekre és későbbi időpontra utalnak, s a cáfolatnak szánt írások politikai célokat követő dajkamesék.

Furr az előző fejezetekben felsoroltak mellett természetesen más kérdésekkel is foglalkozik. Pl. meggyőződése szerint a Holodomor alapvetően ukrán emigráns fasiszta kitaláció, nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy Sztálin éhezést provokált volna Dél-Ukrajnában, még az örökölt viszonyok okozta éhezés megtörténte sem igazolható egyértelműen.

Furr elszántsága és elképesztő munkabírása alapján könnyen lehet, hogy a jövőben a szovjet történelem más kérdéseiről is meghökkentő állításokkal áll elő.

Broué, P. (1980): The "Bloc" of the Oppositions against Stalin, In: http://bit.ly/1oruGbM, H.f.: 2014.08.12.

Furr, G. (2014a) (2014b): „The Continuing Revolution in Stalin-Era Soviet History 1-2", Lalkar Online, http://bit.ly/1Aabylu, http://bit.ly/1uWfZiu, H.f.: 2014.08.01.

Furr, G. (2014c): Blood Lies, Red Star Press

Furr, G. (2013a): The Murder of Sergei Kirov, Erythros Press and Media

Furr, G. (2013b): „The "Official" Version of the Katyn Massacre Disproven? Discoveries at a German Mass Murder Site in Ukraine", Socialism and Democracy, Vol. 27, No. 2

Furr, G. (2011): Khrushchev Lied, Erythros Press and Media

Furr, G. (2009a): „Evidence of Leon Trotsky's Collaboration with Germany and Japan", Cultural Logic, 2009, http://bit.ly/1p0FigH, H.f.: 2014.08.12.

Furr, G. (2009b): Did the Soviet Union Invade Poland in September 1939? NO! (The answer: No, it did not.), k.n., In: http://bit.ly/1qrkzia, H.f.: 2014.09.23.

Furr, G. (2005): „Stalin and the Struggle for Democratic Reform 1-2", Cultural Logic, http://bit.ly/VhQd9Q, http://bit.ly/1mF4zbU, H.f.: 2014.08.12.

Humbert-Droz, J. (1971): Memoires De Jules Humbert-Droz: De Lenine a Staline - Dix Ans Au Service De L'Internationale Communiste 1921-1931, A La Baconniere Neuchatel

Muhin, Jurij (2003): Antirosszijszkaja podloszty - Passzledovanyije falszifikacii katinszkovo gyela Polsej i Generalnoj prokuratoj Posszii sz celju razzsecs nyenaviszty poljakov k russzkim, Krimszkij moszt-9D, Forum

Rozsnyai E. (2007): Miért kell nevén nevezni?, magánkiadás

Snyder, T. (2011): Bloodlands, Vintage Digital

Szedov, L. (1936): Livre rouge sur le procès de Moscou, documents recueillis et rédigés par L. Sedov, Párizs: Éditions populaires

sz. n. (1939): To the People's Commissar for Internal Affairs of the Unionof Soviet soc. Republics - Commissar of State Security 1st Degree Beria L.P. from the arrested suspect Frinovsky M.P. statement, k.n., In: http://bit.ly/1tXHeZK, H. f.: 2014.09.23.

[1] A tanulmány alapvetően a brit Lalkar folyóiratban két részben közölt előadás - Furr, G. (2014a) (2014b) - szerkezetét követi, s reményeim szerint érthetően és tömören (a furri életmű tanulmányozása iránt kedvet ébresztve) összefoglalja Furr különböző könyveiben igen alaposan kifejtett nézeteit.

[2] Számos szerző a tettest egykori párttagként írja le, azonban Furr szerint Nyikolajev a merénylet idején párttag volt.

[3] Ebben Sztálin részleges felelőssége is nehezen tagadható.

[4] Szövetségessé de jure később váltak.

License

This article and its reviews are distributed under the terms of the Creative Commons Attribution 4.0 International License, which permits unrestricted use, distribution, and redistribution in any medium, provided that the original author and source are credited.